testesítsd meg önmagad
miközben ezt próbálod, rájössz hogy furcsa vagy
hogy nem illesz bele a puzzlebe
nem találod a helyed,
nehéz utolérni a száguldó képzeleted
a másik feled is elég lassan jön
-egyszer azt mondta egy jós hogy soha-

és rájössz, hogy a furcsák a legtágabb faj-csoport
és hogy ők visznek színt az életbe
mert miután minden furcsa megtestesíti önmagát,
ezek a furcsák teljesen különbözőek lesznek egymástól
lehet, hogy két furcsa egyedről nem is gondolnád hogy rokonok
rokonok, mert rokonszenvük: önmaguk.

Ahhoz, hogy a mozgás megszakadjon, egy döntésnek kell megszületnie. Tánc közben egyik mozdulat követi a másikat. Ha mást akarok, épp nem tetszik amit kifejezek vagy csak cselt akarok belevinni a történetbe, szövevényeket, megnézni, hogy ha megváltoztatok valamit, onnan mi következik, akkor rásegíthetek a jelentésre egy mozdulat módja és pozíciója megváltoztatásával. Egyik út nem jobb vagy rosszabb. Egyszerűen újraírom a történetet, ha akarom. Bármi megtörténhet. Tehát egyik mozdulatból a másikba eljuthatok úgy, hogy átveszem/átélem a szüntelen áramlás dinamikáját, hogy nem gondolkozok, a Tudatom (vagy az egóm?) nem szól bele, vagy beleszól és akarata szerint, aszerint hogy most épp mire kíváncsi, mit akar kifejezésre juttatni megváltoztatja a folyamatot, az áramlást. 
Ahhoz, hogy eljussak egyik helyről a másikra, ahhoz hogy a kezem ne az áramlás irányába menjen, ami mondjuk jelen esetben jobbra tartana, hanem akaratom szerint balra nyújtsam a karom, ahhoz egy döntés útján jutok.
A testem az anyag. Az anyagot mozgatja a tudatom, ha akarja. Ezen kívül a tudatom nélkül is cselekszik a testem, lélegzik, emészt, vér kering benne. 
Az Akasha, a formálatlan anyag, egyszerűen van és ahhoz hogy formálódjon, kell az Akarat. 
Az akarat elengedése által juthatunk az anyag/tudattalan teljes élményéhez, ami által érzékeink annyira kiélesednek és csak egy dologra fókuszálnak, hogy konkrétan az anyag eggyé válik a Tudattal, visszatér eredeti formájába.

We use the word "deep" so often nowadays. If something is a little bit closer to the truth people say this, so they don't have to really think about it because they give the "deep shit" / 'it's fuckin deep dude" stigma to it. You don't have to explain and truly understand anything because this topic is too deep for you and you say to me that you are "open-minded, but not open like this". Because it's fuckin scares you to hell. It's more deeper than your current realization of reality and you know that deep down.
But I tell you what being "deep" truly means. It's seeing the truth in the simplest things. THE TRUTH IN THE SIMPLEST THINGS. And connect them.

Nah rájöttem hogy az internet olyan, mintha egymás tudatában járkálnánk.
Mert mégis mi ez a világháló valójában? Hasznos, nagyon hasznos tud lenni, mivel fent van rajta minden tudás, skill amit csak meg akarsz tanulni, már kb iskolába sem kéne járni (majd egyszer, amikor előrehaladó és szórakoztató lesz az oktatás...), Megoszthatja bárki a gondolatait és mások arra szánják az így is kevés idejüket hogy el is olvassák/ meg is nézzék, amit te feltöltesz. Szóval ha jó célra használjuk, akkor hatalmas erőforrás egyesítő tud lenni, de azért mégsem érzéki tapasztalat. Kimarad a tapintás, az igazi átélése az élményeknek, csak gyorsan realizálunk, majd tovább görgetünk. Felgyorsul a felfogóképességünk, rosszabbodik a döntéshozó képességünk (mert nem hagyunk magunknak időt feldolgozni az élményt, hanem rögtön "rohanhatunk" megosztani a problémát egy baráttal...régen, még a kommunikációs eszközök nélküli világban nem így ment, az emberek nem rohanhattak RÖGTÖN minden egyes dilemma után kikérni a másik véleményét, hanem rákényszerültek, hogy először magukban dolgozzák fel a történteket és valószínűleg a kisebb részletek miatt kevesebbet rágódtak.)
Viszont ez mind az elmében játszódik. Ezért gondolkoztam el rajta, azaz magamon, hogy mégis miért élvezem ténylegesen a neten való szörfölést. Mert nem fogok hazudni magamnak, néha tényleg élvezem azokat a délutánokat amikor csak döglök és meredek a képernyőre. (Ha mellette sokat mozgok és élek a való világban. Ha nem sportoltam már egy ideje és úgy döglök, akkor hatalmas bűntudatom tud lenni.)
Ez az élmény csak a látásra és a hallásra koncentrálódik, teljesen kimarad belőle a testi élmény, elfeledtetve velünk, mintha az nem is lenne fontos. Csak a tudatunk kell hozzá, a megfigyelő, befogadó és gondolkodó képességünk. Megosztjuk egymással amink van, megosztjuk a tudatunkat, felvisszük egy közös platformra, egy közös kitalált világba, mintha kreálnánk egy helyet, ahol az emberek gondolatai összeérhetnek, kereszteződhetnek és átformálódhatnak.

Jelenleg egy olyan környezetben vagyok, ahol napi szinten szívhatom magamba a hatalmas erőkkel bíró óceán, nap és szél energiáit. Hideg van, olykor jégeső, hatalmas szél, de a nap valahogy sokkal erősebben süt itt, mint otthon. Amikor megérinti az arcomat, olyan érzés mintha simogatna, csókolgatna. Rájöttem, hogy azért esik ilyen jól "napozni", mert a Nap ugye a Yang (férfi) energia. Ha egy nő arcát érinti meg, akkor elfoghatja az az érzés, mint amikor egy szeretővel van dolga, amit azért tesz, hogy a másik minőségű energiával keveredjen. (A nap a legjobb szerető. :D)  Amikor egy férfi arcát érinti meg, akkor a férfi még maszkulinabb minőségeket szív magába, mintha valaki kiemelné a férfiasságát, megdicsérné, megerősítené. Ugyanígy van a Holddal is, ami pedig Yin (női) energia. Amikor a Holdra koncentrálok, az valahogy megerősíti a nőiességem.

Az óceánról is gondolkoztam ilyen téren, mert a bátyám például nem szereti nagyon az óceánt, vagyis egyszer kétszer jónak tartja a tengerparton lebzselni rövid(!) ideig, de nem ragadtatja el. Ő inkább a hegyekbe vágyik. Sok fiútól hallom ezt. Ez szerintem azért van, mert az óceán az érzelmek áradatát képviseli. Medúza, a tengerek istennője sem véletlenül nő; érzelmes, vad, elsöprő. Egy éppen női minőséget élő ember jobban tud azonosulni a tenger mondanivalójával. Egy-egy átbulizott este után olyan jól esik reggel kimenni az óceánpartra, teljesen kitisztítja és szortírozza minden gondolatom, csak nézem a hullámokat és úgy érzem megtisztulok. A víz, a szívcsakrának az eleme, az érzelmeké. Mint ahogy az érzelmek jönnek mennek, úgy egy folyó is folyamatosan változik, a sodrás miatt folyamatosan cserélődnek a részecskéi, de mégis a folyó lényege ugyanaz marad. Az érzelmeid elmúlnak, változnak, te mégis ugyanaz maradsz."Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba." Persze egy férfi is szeretheti az óceánt, nem arról van szó, rengeteg például a férfi szörfös, akik megérezték a szabadság ízét a hullámok között. BTW azt azért érezhetik, mert az élet folyama is hullámzó, olykor fent-olykor lent: dualitás. És ezáltal belekóstolnak az élet valódi felépítésébe, mert a hullámokon lovagolva csak arra a mozgásmintára koncentrálnak, mint ahogy az univerzum is folyton alakul. (Statisztikák kimutatták, hogy az emberek által legszebbnek tartott vonal nem az egyenes vagy a szögletes, hanem a hullám-vonal.) Az hogy ki mennyire élvezi az óceánt, nem attól függ, hogy ki milyen nemű, hanem attól hogy ki, mikor, az élete melyik pillanatában éppen melyik minőség van élőtérben. Mivel mindannyiunkban mindkettő előfordul, férfiakban női és nőkben férfi energia. Ezért használom annyit, a "minőség" szót, ami annyit tesz, mikor, milyen helyzetben, milyen fajta energiák összpontosulnak benned.

A szél pedig egy érdekes teremtmény, sokan ezt az erőt szeretik a legkevésbé. Én imádom, mert rendkívül meditatív állapotba tud vinni. Elfújja az összes gondolatom, nem tudok gondolkodni egy elég erős szélroham közepette. Illetve ha megpróbálom, akkor belefájdul a fejem, úgyhogy inkább hagyom a francba. Azt imádom a legjobban, amikor a szemem előtt lebegteti a hajam. Azok mindig gyönyörű pillanatok.
Aurora (egy norvég énekesnő) is mondta egyszer, hogy nincs pasija, de szerelmes. Szerelmes az életbe, a növényekbe, a napsütésbe, a tengerbe, a fákba, az égboltba...
És amikor hatalmas erejű elemek találkoznak, te pedig egy áldott pillanatban megfigyelheted azt és az ősi dolgok körében időzhetsz, akkor nincs más lehetőséged, mint engedni, hogy elfeledtessék egy pillanatra ki is vagy te ebben az életben és elmossák az emberi mivoltod határait, annyira, hogy úgy érzed szinte szétfoszlasz.

hazudni sem akarok, áltatni sem akarom magam
miattad, miattatok,
várod, hogy a te érzelmeidet fogalmazzam meg
és nem tetszik amikor semmi köze nincs hozzád
csak hozzám, mert egy vagyok, egyetlen.
egész.
nem fogok olyat írni vagy mondani
ami az elvárt, csak azért mert neked az befogadhatóbb
csak akkor testesíteném meg az elvártat,
ha véletlenül azonos lenne hozzám
egyszer, valamiben
eddig nem úgy tűnik, hogy ez az idő eljönne
addig testesítem a furcsát, az utánozhatatlant,
és még furcsák között is a furcsát
rájövök, hogy nem vagyok besorolható
még a besorolhatatlanok közé sem

How can I feel myself beautiful when I think I'm not? I was walking at the big garden next to our house at night and I hadn't have a makeup on. I was wearing tracksuit and glasses (instead of contact lenses). So I was praying that nobody would see me. Because okay, I love how I look in general, but still, sometimes I feel uncomfortable without my eyelasher and contact lenses.

But it's a fuckin bullshit. Why can't I feel comfortable in every moment?

I was breathing in and out, closed my eyes and I felt the same as always. I found myself. I found my center which is always and forever the same. It doesn't care about my current, always changing apperence. I was still the same person and when I radiate divine energy I cannot be not beautiful. I shouldn't let my energy level come down because of the way I'm thinking. Feel good in your body by enjoying being in contact with your real self and people will see you beautiful no matter what.

Na, megkaptam a leckét amire sosem gondoltam volna. Láttam a régi énemet kívülről szemlélve, egy másik emberben. Sosem gondoltam volna, hogy azzal ahogy viselkedtem bántok másokat. Azt hittem csak én vagyok a kis "szerencsétlen" akit sajnálni kell, mert a többieknek olyan jó és én vagyok az egyedüli aki szenved miattam.

Az egyik barátom nem egy beszédes típus, habár azt állítja magáról és nem látja magát kívülről 23 évesen. Az ő motivációja arra, hogy bezárkózzon és ne beszéljen másokkal a fáradtság. Én tele vagyok energiával és mindig tele is voltam, szóval az én indokom más volt. Még nem tudtam megfogalmazni a gondolatokat, amik a fejemben voltak. Nehéz volt egy összeszedett épkézláb mondatot kiprodukálni magamból. Viszont én mindig is próbáltam. Ő meg feladja, azt mondja magának, hogy mindig igaza van, meg amúgy is mindig fáradt, amin sosem emelkedik felül és ezért marad mindig ugyanazon a szinten. Én sosem adtam fel és ezért léptem túl most egy szinten. Ezért kaptam ezt a tapasztalatot most, mint egy fényszóró hogy "HÉ, oké hogy most már jobb vagy és meg is fogom engedni neked hogy jobb legyél, csak előbb látnod kell magad kívülről, hogy amúgy mi volt a probléma és hogyan ártottál ezzel másoknak". És ez irtó fájdalmas volt, amikor agyoncsapott a felismerés. Ez egy teljesen új gondolat, egy olyan szemszög amit még sosem fedeztem fel. 
Szóval például amikor sétálunk az utcán egy társasággal és mindenki beszél csak én nem, nem csak én érzem szarul magam, hanem körülöttem a többieket is zavarja, hogy "miért nem beszél ez a csaj". És a többiek gondolhatják azt, hogy azért nem, mert nem tartja elég méltónak őket rá. Pedig ez egyáltalán nem igaz. De mégis, miért ne akarná megosztani ez a lány a tudását? Hát mert nem kedveli őket. Az igazság persze az, hogy önmagával van problémája, nem velük. De amikor én ilyen voltam, azt hittem, hogy ez mindenkinek tiszta, közben honnan a francból is tudhatták volna, hogy nem velük van a baj? Mármint oké, magamban hibáztattam őket, hogyha most másokkal, másféle emberekkel lennék ebben a pillanatban, akkor minden jobb lenne és többet is beszélnék és mindenki megértene. De egy ponton meguntam, hogy ez a pillanat sosem jött el, ezért elkezdtem fejleszteni magam.

A lényeg az, hogy az embereknek fáj, ha nem mutatod meg az igazi önmagad. Az igazi fényed. Kíváncsiak rád. Talán csak tudatalatt érzik, hogy milyen jó lenne ha ez a lány kinyílna, mert biztos értékes kincseket rejt. De tudatosan csak annyit mondanak ki, hogy "miért nem beszélsz má', béna vagy vagy miva', úristen de antiszoc vagy és uncsi". Hát ezzel ők sem segítenek a helyzeten. Egyetlen ember sem volt, aki kimondta volna nekem amit érzett, hogy jó lenne ha megosztanám vele magam, mert nem tudatosították magukban ezt az érzést, szóval csak rányomnak egy bélyeget az emberre szóban, hogy "uncsi" és inkább hagyom a faszba a próbálkozást. Azt hittem, hogy tényleg ezt gondolják és nem tudtam, hogy zavarja őket a viselkedésem.

De most megéreztem milyen a másik oldalon lenni és realizáltam magamban az érzést, hogy jézusom, de szar hogy ez a lány nem beszél, nem azért mert béna, hanem mert tudom hogy egy nagyon jó ember. De mégis lehúzta a hangulatot és ez iszonyúan idegesítő volt. Idegesített minden egyes reakciója, viszont hajmeresztően ismerősek is voltak, mert rájöttem, hogy én ugyanilyen reakciókat adtam másoknak régebben. Mindenkiben sötétséget gerjesztett. Mert ha már egy ember nem érzi jól magát a társaságban, a többiek sem fogják száz százalékosan jól érezni magukat. Mindenki csak akkor boldog igazán, ha mindenki boldog. Ha te is boldog vagy. A közösségben keringő energiákat gátolta. Mindig azt hittem, hogy a többiek jól elvannak az én közreműködésem nélkül is, de ez a gondolat hihetetlenül téves volt. Sokkal teljesebb lett volna az élmény, ha én is beszálltam volna. Ha én is megosztottam volna a fényemet másokkal és nem szorítottam volna vissza. Mert a testem ott volt, a jelenem, a jelenlétem, ahol a többieké, csak a lelkem és az elmém vágyódott máshová. De ha megtanulom megosztani az Énem akkor már nem lesz rá szükség, hogy máshova vágyódjak. Meg egyébként is, a többiek azért vannak veled, azért kereszteztétek egymás útját, mert szükségük van arra, amit mondani akarnál.

A megosztás korában élünk. Ne szoríts vissza semmit. A megosztás visz előrébb. Ez a feladat.

Minden szép pillanat csak egyszer történik meg. Úgyhogy jobban teszed ha odafigyelsz rájuk. Annyiszor hittem azt tévesen egyes szituációkban, hogy "jajj, a következő alkalom jobb lesz, mert akkor már tudni fogom mit kell kijavítani". Például az exbarátommal sétáltam egy gyönyörű erdőben, ahol még soha azelőtt. Akkoriban kommunikációs gátak voltak közöttünk, ami miatt nem élveztem annyira a sétát, mert azon rágódtam mi lehet a baj. Emlékszem, nagyon erősen kívántam, hogy ez a pillanat megismétlődjön, itt, vele, csak gátak nélkül. Akkoriban még azt hittem nagyon sokáig együtt leszünk és úgyis rengetegszer ki fogunk jönni ebbe az erdőbe (mert a srác mellette lakott). Aha, 1 hétre rá szakítottunk és mondanom sem kell, sosem jutottam vissza abba az erdőbe és nem volt alkalmam "kijavítani a pillanatot".

Volt olyan is, amikor (már mással) ültem a tengerparton egy rejtett kis öbölben, néztük a naplementét és a beszélgetés is könnyed volt. Abban a pillanatban is arra gondoltam, hogy dejó lenne ha ez sokszor megtörténne. De leszóltam magam, mert már megtanultam, hogy jobb, ha ezt nem kívánom. Jobb, ha inkább kiélvezem a pillanatot, becsukom a szemem, mélyen belélegzek, magamba szívom az ottani energiákat, majd kinyitom a szemem, körbenézek, megjegyzem a táj és a mellettem ülő ember minden kis részletét. Mert nem tudhatom, hogy meg fog-e ismétlődni ez a lehetőség, vagy hogy milyen minőségben. De minek ismétlődne, ha egyszer már megadatott hogy átélhettem? Akkor a cél már beteljesítette önmagát.

Olyan is sokszor volt, amikor valami szép helyen voltam, de úgy éreztem, hogy nem a megfelelő emberekkel. Ez is butaság, mert ilyenkor folyton azon rágódom, hogy "jajj de szép lenne ez a pillanat, ha vele és vele élhetném át, akiket én naívan elképzeltem a fejemben, nem pedig vele és vele, akik épp itt vannak mellettem. Ilyenkor el kell fogadni a helyzetet, körülnézni, meglátni a körülötted lévőkben is a csodát és élvezni, hogy minél többfajta emberrel találkozhatsz és ezáltal nagyobb képet kapsz a diverzitásról. Elgondolkodni azon, hogy nekik vajon mit jelent az hogy most itt vannak veled, vajon te mit adhatsz nekik, ők mit neked.

Nem tudom, hogy eljön-e az idő amikor körülnézel és mindent tökéletesnek találsz, nem szól be az egód, hogy "hé, már majdnem jó, de mégsem". Esetleg már a helyszín is oké volt, az emberek is, de az időjárás közbeszólt. Őszintén szólva nem hiszem, hogy a tökéletességet meg tudod tapasztalni emberként. Hosszútávon biztosan nem, de betekintést nyerhetsz. Mert az emberi lét tulajdonsága a tökéletlenség. És itt jön a fordulópont, amit meg kell hogy láss. Ez nem valami szomorú igazság, hanem felszabadító. Úgysem lehet minden tökéletes, mindig lesz valami hiba a gépezetben, de pont ezért lesz a tökéletlen tökéletes. Mert nem célja, hogy tökéletes legyen. Perfect imperfection. Célja, hogy legyél, olyan, amilyen, gyönyörű tökéletlen mivoltodban, ami engedélyt kapott arra, hogy játsszon, nevessen, sírjon, lélegezzen és megtapasztalja a legkülönfélébb dolgokat. Hogy feszegesse a tapasztalás határait.

Üzenet magamnak: Ne törekedj a tökéletes tapasztalásra, mert akkor semmit sem fogsz élvezni. Ne elvárásokkal tekints egy helyzetre és az emberekre, hanem elfogadással. És megtapasztalod majd, hogy ez nem egy korlátozó, hanem egy gyönyörű, felszabadító érzés, ami leveszi a terhet a válladról és megtanít arra, hogy jelen legyél a pillanatban, csodálattal tekints a tapasztalásaidra és jobban értékeld azokat. Mert csupa jó dolog történik veled és nem lesz idő mindig az ismétlésre.